A férjemmel rendszeres vitatéma volt köztünk egy időben a chatelés. Az igazságnak része, hogy más a tempónk, más a vérmérsékletünk, míg ő minden szót háromszor meggondol, mielőtt leírná, én rendszerint érzésből, azonnal válaszolok az üzeneteire. Sokszor megesett, hogy küldtem neki valamit, amit láthatóan meg is nézett, de órákig hiába vártam reakciót. Ettől persze jól bepipultam, ignorálva érezvén magamat.

Aztán tisztáztuk, hogy amikor egy vicces kis semmiséget küldök, az is pont elég, ha egy szmájlit átdob válaszként, csak hogy lássam, kiváltott belőle az üzenet valamit. Ha viszont felteszek egy kérdést, amire gyors választ remélek, ne várasson már órákat azzal, hogy válaszol. Triviális példa:

“Tudnál venni valahol kenyeret/tejet/gyógyszert hazafelé jövet?”
Lekattintja, nem felel.

Később így aztán kénytelen vagyok felhívni, hogy kicsikarjak belőle egy egyszavas választ. Közben magamban (rosszabb napokon magamon kívűl) durrogok, hogy

ha arra van időd, hogy elolvasd, amit írtam, akkor arra is legyen, hogy legalább egy tömör választ adj, mondjuk olyat, hogy:

Oké.
Igen.
Nem.
Bocs, most nem alkalmas.
Nem érek rá, hívlak később.

Ugyanakkor nem akarok álszent lenni, előfordul velem is, hogy látom, érkezik egy üzenetem, de nem válaszolok rá azonnal. Jellemzően két ilyen helyzet van: az egyik, a ránézésre is ráérős kategória, amikor már előnézetben látszik, hogy az üzenet csak egy link – cikket, zenét, gifet, vicces videót szoktak így átdobni a barátaim. Ez nyilván nem sürgős, úgyhogy amíg nincs egy kis szabadidőm, nem kattintom le, amíg látom, hogy világít a kis piros, üzenetjelző, addig úgysem felejtem el, hogy érkezett valami, amit később, ha van pár perc időm, meg kell néznem.

A másik helyzet, amikor azért nem kattintok le egy üzenetet, mert előre tudom, hogy ha megtenném, pszichés játszma vagy hosszas diskurzus része lennék, amire vagy időm, vagy energiám nincs éppen. Nem szépítem, vannak ismerősök, akikkel már többször befürödtem. Az egyik például így indít:

„Szia! Ráérsz most?”

És nincs jó válasz. Mert abban a pillanatban, hogy bármit reagálok, rám zúdítja minden aktuális baját. Megtörtént, hogy azt feleltem: nem, épp temetésre indulok. Őt ez sem zavarta, akkor is megírta 3-5 ezer karakterben, hogy éppen mi frusztrálja.

A másik rendszeresen este 11 és éjfél között írt rám – munkaügyben.
Ő általában így indított:

Adél!

Semmi köszönés, mentegetőzés, bocs, hogy zavarlak… Nem. Ő agresszíven beledörrent a nyugalmas estéimbe. Neki általában másnap válaszoltam az üzeneteire, és kemény munkával, de végül sikerült elérnem nála, hogy munkaügyben lehetőleg e-mailt írjon, és azt is inkább nappal küldje, hacsak nem vészhelyzet van éppen.

Ki vagyunk éhezve a virtuális testbeszéd jelzéseire

Egy szó mint száz, a chat mint olyan, íratlan szabályokkal tarkított műfaj, és sok-sok kommunikációs probléma forrása. Az online világban az üzenetváltás résztvevői egyre inkább elvárják a folyamatos és azonnali választ, ha pedig az nem érkezik meg, nyugtalanok leszünk, és személyes okokat sejtünk a háttérben – nem véletlenül.

A Samsung Electronics új kutatásából kiderült, hogy a kamaszok 54, a felnőttek 57 százaléka sosem kapcsolja ki a telefonját. A fiatalok közül majdnem minden harmadik néhány percenként ránéz a készülékére, míg a felnőttek majdnem harmada félóránként. A folyamatos készenlét válaszfüggőséghez is vezethet, ami szüntelen agyalást jelent a másik fél szándékairól. „A körülöttünk lévő világ is azt sulykolja, hogy minden platformon adjuk át magunkat ennek a tendenciának – mondja Skultéti-Szabó Katalin, klinikai szakpszichológus. – A kommunikáció azonban nagyon összetett folyamat, amit a testbeszéd is kiegészít. A virtuális eszmecsere során ez a vizuális kellék hiányzik eszköztárunkból, így nem csoda, ha hiányában elbizonytalanodunk, és helyettesítőket keresünk. A legdurvább konfliktus abból adódik egy ilyen helyzetben, amikor nem válaszolnak a kérdéseinkre, figyelmen kívül hagynak bennünket. Ez a »virtuális testbeszéd«, ami ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a valóságos.”

A legtöbb emberben kisebb-nagyobb szorongást okoz, ha nem kap választ az üzeneteire, ez felerősödik, amikor a különböző appokban látjuk is, ha a másik fél már elolvasta. Nem csak a válaszhiány okoz szorongást, de az is, ha mi kapunk olyan üzenetet, amire nem akarunk válaszolni. Ilyenkor trükközni kezdünk, inkább nem nyitjuk meg az üzenetet vagy megpróbáljuk elrejteni az infót arról, hogy olvastuk a sorokat.

De miért is marad el a válasz?

Ennek több oka lehet

  • Hétköznapi ok: Egyszerűen nem érünk rá az adott pillanatban, később pedig elfelejtünk reagálni.
  • Játszmázás: Ha pszichológiai hadviselést óhajt folytatni valaki, arra kifejezetten jó terepet nyújt a virtuális tér. Online könnyebb játszmázni, mint élőben. Ezekben az esetekben a nem válasz is válasz, mellyel az egyik fél jelezheti, hogy a másik túl gyakran és túl sok információt ír. De a válaszhiány kifejezett célja lehet az is, hogy a partner rosszul érezze magát.
  • Személyiségbeli ok: A háttérben az is állhat, hogy az illető egyszerűen nem mer válaszolni. Kíváncsi, de félénk vagy gyáva, esetleg el akarja kerülni a kellemetlen interakciókat.
  • És nyugodjunk meg: van, aki egyszerűen unja a virtuális csevegést, és sajnálja rá az időt.

Az okostelefon a mindennapjaink részévé vált, így talán természetesnek vesszük, hogy ha írunk valakinek, az rögtön látni fogja az üzenetünket. Ugyanakkor lássuk be, vannak helyzetek, amikor a telefon használata nem ízléses, nincs rá mód vagy idő. A felelős használathoz hozzátartozik saját önbizalmunk védelme is: ne érezzünk kényszert az azonnali válaszra, és ne érezzük rögtön megbántva magunkat, ha késik a másik reakciója. A pszichológus, Skultéti-Szabó Katalin szerint a realitás talaján kell értékelni a mobilon kapott reakciókat:

Nem szabad átesni a ló túloldalára, azaz nagyobb jelentőséget tulajdonítani a válaszhiánynak, mint amennyit valóban érdemel. Az okostelefonok megkönnyítik az életünket, de nem gondolkoznak és éreznek helyettünk, azt továbbra is önmagunknak kell.

https://www.nlcafe.hu/lelek/20181204/chat-uzenet-valasz-pszichologia/