Kényszeres gyűjtögetés

Mindenhol kacatok a lakásban, az ajtókat nem lehet tőlük becsukni. Csapások vezetnek a szobákon belül, mindent elborít az, amit mi csak szemétnek nevezünk. A haszontalan tárgyak gyűjtögetése már nem csupán rendetlenség, hanem betegség. Így él a kényszeres gyűjtögető, ez a kényszeres gyűjtögetés.

Vasárnapi gyerek voltam, hétvégenként jártam apám a házába. Együtt főztünk a kertben, de  nem holmi grill vagy bogrács partit tartottunk, hanem a villanyrezsót tettük ki, mert az már nem fért a konyhába. A konyha már rég megtelt mindenféle lommal, például egy szétszerelt motorkerékpárt tárolt benne, amit persze sosem rakott össze. Láttam ott egy súlyzókészletet is, amit nem használt, meg tengernyi üres tejfölös dobozt virágpalántáknak. Mi már nem fértünk be, nem volt hova. Mindent beborított a gyűjtemény, de nem csak a konyhát, az egész lakást.

A nappalin egy ösvény vezetett át a vécére. Oldalt akkora halomban állt a kacat, hogy nem láttam tőle a bútorokat. Egy kiszuperált katonai sátor is hozzátartozott az összképhez, de tárolt mozsarat, kiégett villanykörtéket, használt elemeket. A mellékhelyiség falát körbe polcozta, azt tartotta itt, amit később fel akart vinni a padlásra. Rrre azonban valahogyan soha sem került sor.

Évről évre gyűltek a holmik, mindenből egyre több lett, csak használhatatlan hajszárítóból öt vagy hat. Pedig az apám kopasz volt, én pedig otthon mostam hajat, mert nála a kádban állt a javításra váró mosógép az ahhoz szükséges szerszámokkal együtt. Mármint eleinte, mert aztán került mellé még sok-sok kerti szerszám, slag, vödrök és nem is tudom, mi minden még. Egy ideig egyébként a fürdőszobában főztünk, de aztán onnan is kiszorultunk. A kerti főzéshez az ablakon át kivezetett hosszabbító biztosította az áramot a főzőlaphoz, és egy műanyag asztalt használtunk pultnak. A főzés általában és rendszerint délutánba nyúlt, mert órákig tartott, amíg az előző héten termelődött újabb limlomot eltávolítottuk az útból.

Apám azt mondogatta, így legalább nem lesz ételszag a lakásban. Mintha ez lett volna a legnagyobb probléma. Mindenre akadt valami ideológia, ami mentén igazoltuk az állapotot, ahogyan minden mást is. Tíz nem működő televízióból gyerekjáték lesz egy használhatót összeállítani – vélekedett a fater. Az egykori hintalovam molyrágta fülét kell kicserélni – hogy legyen egy jó darab az unokájának, miközben párom sem volt. De, hogy mit készítünk a tojástartók, gyógyszeres dobozok, maradék textíliák és a meglehetősen dohszagú miegymások színes kavalkádjából, arról hétről hétre változott a terve.

Rajongtam apámért és a vasárnapokért. Ellentétben rendmániás anyám által rám erőltetett fegyelemmel a felhőtlen szabadság mámora járt át. Mégis hamar rájöttem: nincs minden rendben. A klassz, laza, öntörvényű apukámmal valami nem stimmel, és azt is megértettem, anyám miért menekült el innen, mindent maga mögött hagyva.

Ezek az állapotok még a konszolidáltabb időket jellemzik. Mikor felnőttem, már jócskán benne járt a patológiában. A „gyűjteményével” együtt fejlődő májbetegsége miatt csak abban reménykedhettünk, hogy legalább a szervezete összeomlását sikerül elkerülni. 59 éves volt, amikor elveszítettem.

* * *

Nem egy tudósítás szól a híradóban leégett otthonokról, melyekben az évtizedek alatt felhalmozott, elképesztő mennyiségű lom, kacat gyullad meg. A gyűjteményben szinte minden haszontalan holmi megtalálható,a kiürült dobozoktól, a nejlonzacskókon át, az üres konzervdobozokon keresztül, a használhatatlan műszaki cikkekig. Penészes ruhák, régi, akár lyukas, használhatatlan lábosok, minden van, amit el tudunk képzelni, és az is, amit nem. A lakás a padlótól a plafonig telezsúfolt. Csak keskeny járatokon lehet közlekedni a sok kacattól, de vannak olyan részek, amit régóta megközelíteni sem lehet. Szekrények, sőt helyiségek vannak elvágva a külvilágtól, kinyithatatlan ajtók, ablakok is akadnak jócskán. Pszichológusok, pszichiáterek számára ezek a jelek egyértelműen  betegségre utalnak. A beteg ebben a környezetben gyűjtött, élt, hadakozott az elviselhetetlenné váló körülményeivel és szorongásával. A kényszeres gyűjtögetés, más néven patologikus halmozás, amit Messie-szindrómaként is emlegetnek, a lakosság 2-5 százalékát érinti, nőket és férfiakat  nagyjából egyenlő arányban.

Majd jó lesz egyszer!

„Ha valaki értékesnek tartja olyan tárgyak mértéktelenül nagy halmazát, melyeket mások értéktelennek ítélnek, kényszeres gyűjtögetéssel van dolgunk.  A beteg biztos benne, hogy ha most nem is, de egyszer ezek a kacatok fontosak lesznek. Irreálisan eltúlozza a jelentőségüket, illetve erős szorongást él át, ha akár egyetlen darabtól is megfosztják, vagy akár csak kilátás van erre. Ezek alapján egyértelmű, hogy a kényszerbetegség egy fajtájával van dolgunk – így foglalja össze a pszichiátriai kórkép lényegét Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus. – A hozzátartozó kezdetben csak annyit vesz észre, hogy amikor lomtalanítani akar a beteg – a környezete számára teljesen indokolatlanul – nyugtalan lesz. Mivel szorongásos zavarról van szó, ilyenkor mérhetetlen szorongás keríti hatalmába a pácienst, aki egyébként maga sem érti, mi történik vele. Sőt, a legtöbb esetben nincs betegségtudata.”

Mindannyian emlékszünk még, hogy gyermekkorunkban mekkora lelkesedéssel gyűjtöttünk rágópapírt, kártya-naptárat, posztereket, mindent, amit a kortárs divat diktált. Néhány hétig, vagy hónapokig odaadó szenvedéllyel óvtuk, gondoztuk ezeket a relikviákat, aztán feledésbe merültek.

„Én például papírszalvétát és szappant gyűjtöttem – meséli a pszichológus. – Fejlődéslélektanilag mindez teljesen rendben van. Kisiskolás korunkban vagy még korábban természetes hajlamunk van a gyűjtögetésre. Egy evolúciós érték tudattalan őrzéséről van szó. Eleink számára az élelem raktározása nélkülözhetetlen volt az életben maradáshoz a téli hónapokra. Ennek elmulasztása a biztos halált jelentette. Ősi késztetést hordozunk valamennyien, kislányok, kisfiúk egyaránt, szülessünk bármelyik földrészen is. Mint sok más, egyébként egészséges ösztön, az életkor előrehaladtával ez is megváltozhat. A kóros gyűjtögetés már nem szolgálja a túlélést, pszichiátriai betegség, komolyan veszélyezteti a beteg és környezete egészségét, higiéniai körülményeit.”

Felmerül a kérdés is: mi van azokkal, akik felnőtt korukban is gyűjtők maradnak, például bélyeg-, érem- vagy bármilyen más kollekció szenvedélyes megszállottjai?

„Éles határ húzható az egészséges hobbista és a kóros gyűjtők között. Eltérők, sőt ellenkezők az attitűdjeik. A hobbista, aki például bélyegeket gyűjt, jól ismeri a tulajdonában lévő összes darabot. Pontos, részletes tudása van ezekről, amit ha közzé tehet, kellemes, lelkesítő érzés tölti el. A tudása és a gyűjteménye rendszerezett, alkalmadtán le is tud mondani a darabokról, elcseréli, eladja az egyes példányokat. hogy újabb különlegességekhez jusson. Nem okoz benne feszültséget, ha egy példánytól megszabadul. A beteget nem ez vezérli, tárgyai akkor értékelődnek fel, amikor meg kell válnia tőlük. Ha ki kell dobnia őket, attól rettenetesen szenved. Fontos jellemző, hogy a gyűjtésben nem tudja tartani a határokat, elveszíti az irányítást, rendszer és szándék nélkül szedi össze a kacatokat vagy nem dobja a kukába azokat.

A kényszeres gyűjtögető határtalan mértékben halmoz fel, egészen addig, amíg lakása, háza, kertje megtelik. Sokkal többről van szó puszta rendetlenségnél . A folyamat baráti kapcsolatainak, munkájának, egészségének elveszítéséhez vezet.

Helyzetét tovább rontja, hogy az ilyen otthonokban idővel megjelennek a rágcsálók, a kártevő rovarok, ami a szomszédok életét is pokollá teszi. Egyre ellenségesebbé válik körülötte a légkör, sőt olykor agressziót is kiválhat a türelmüket vesztett érintettekből. Fontos megérteni: nem a rosszindulat vezérli, sőt. Önvédelemből próbálkozik ezzel a taktikával és csak önmaga okán. Meg van győződve arról, hogy egyszer szükség lesz mindarra, amire mások szemétként tekintenek. Nem zavarja, ha vécépapír-guriga, üres flakon, kiguberált, eltörött porcelán, mind jó lesz valamire, amivel megtakaríthat néhány forintot. egyesekkel kapcsolatban azzal a téveszmébe ringatja magát, hogy majd megjavítja őket, de erre soha nem kerül sor.”

Kényszerek és szorongások függvényében

A szakértővel folytatott beszélgetés előtt magam is körül néztem a lakásomban egy kicsit más szemmel, mint máskor. Gyerekrajzok, kivágott papírszívek, agyagvirágok, melyeket a gyerekeim nekem készítettek – ezek emlékek védhetők, még akkor is, ha tömegével kerülnek elő, és ha legalább a felét egy éve nem láttam. Az erkélyen összeszerelésre váró könyvespolcra bukkantam, amire már nem is emlékeztem. A gardróbszobában még nem is jártam. Kényszeres gyűjtögetés fenyeget?

„Mindannyian őrzünk felesleges holmikat, kihízott, divatjamúlt ruhákat, használhatatlan ajándéktárgyakat. Én is – bólint Katalin a pszichológus. – De nagytakarításkor, költözéskor, amikor útban vannak, meg tudunk válni ezektől különösebb erőfeszítés nélkül. A kényszeres gyűjtő viszont nem képes erre. Megoldhatatlan számára például a húszéves, amúgy már olvashatatlanná vált napilapok mennyezetig érő sokaságát kiselejtezni. Folyton az jár az eszében, mi történik, ha olyasmit veszít el, amire később szüksége lesz?! Ettől a gondolattól elönti a szorongás. Ideig-óráig segíthet a család támogatása a kontrollt tartani, de anélkül vagy annak megszűnésekor, egy bekövetkező váláskor a beteget gyorsan maga alá temeti az állandóan ismétlődő, kényszeres gondolat. Ebből fakadnak kényszeres cselekvései, melyek a kényszerbetegség lényegét jelentik. Mi lesz, ha a lomtalanításkor mások által kiszórt cuccok egyszer majd kelleni fognak? Hogy ezt megoldja, be is gyűjti őket. Végtelen történet, hiszen akármennyi kacatot halmoz fel, raktároz elsoha sem lesz elég, sohasem lesz annyi, hogy a szorongásától megszabadítsa.

Felmerülhet a patologikus halmozó környezetében, hogy a páciensnél valamilyen tragédia, mondjuk éppen az említett válás vagy egy hozzátartozó halála, a munkahely elveszítése állhat a betegség hátterében.

„Nem lehet visszavezetni bármilyen traumára – állítja határozottan a pszichológus. – A kényszeres gyűjtögetés genetikai hátterű, patologikus probléma. Megtörténhet, hogy egy krízis hozza felszínre, de csak annál, akinél a betegség jelen van. A kór mindenképpen utat tört volna magának. Jellemzően korán kezdődik, fiúknál serdülőkorban, lányoknál is legkésőbb húszéves kor körül, és 25-30 év között már virágzik. Időskori demencia alatt is találkozunk hasonló viselkedéssel, de ez mindig az alapbetegség tünete, a szervi, agyi eltérés következménye. A páciens vér szerinti családjában az átlag népességnél gyakrabban fordulnak elő pszichés zavarok. Elsősorban a kényszerbetegségek többi fajtája, a depresszió, az alkoholfüggőség, ami a hajlam örökölhetőségére utal. Ez szintén a genetikai okokra utal. Ezért elengedhetetlen a kényszeres gyűjtögetőnél a lehető legrészletesebb heteroanamnézist felvenni, azaz feltérképezni a családi kórelőzményt.” 

Ahhoz azonban, hogy az említett előzmények felderítésére vagy vizsgálatra sor kerülhessen, a gyűjtögetőnek szakemberrel kell találkoznia. De miképp lehet rávenni erre?

„Jó kérdés – mondja Katalin. – A beteg valószínűleg idegent nem enged be az otthonába, betegségbelátása, önreflexiója nincsen. Jobban szorong a felhalmozott javai elveszítésétől, mint bármi mástól. Minél idősebb az illető, annál nehezebb ebből a helyzetből kizökkenteni.”

Takarítás helyett terápia

A környezetnek kell riadót fújnia. Rendszerint közeli hozzátartozó kér segítséget, vagy a szomszédok tesznek bejelentést valamilyen hivatalnál, hatóságnál (például az önkormányzatnál vagy a tisztiorvosi szolgálatnál) a már számukra is elviselhetetlenné vált körülmények miatt.

„Általában nagyon rossz állapotban kerül hozzánk a kényszeres gyűjtögetés áldozata – folytatja Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus,elhanyagoltan, elszigetelődve. Egy teljesen kifordult, élhetetlen életből érkezik. Nem tud rendesen aludni, az ágyáról leszorult, azt is elborítotják a lomok. Rendesen étkezni sem tud, a konyhájába már lehetetlen bejutni, más asztalhoz szintén nem fér hozzá. A mosásról, tisztálkodásról nem is beszélve.  A kád, a mosdókagyló az elsők között telik meg a gyűjtés gyümölcseivel. A társbetegségek is tovább rombolhatnak, ilyen a depresszió vagy az alkoholfüggőség.”

Ha megértjük, hogy ez betegség, megértjük a betegség lényegét is. A gyógyulás sem egy mindent átfogó takarítástól vagy lomtalanítástól várható.

 „Nagyon fontos magukat a hozzátartozókat is támogatnunk és edukálnunk, hogy elfogadják:szerettük beteg, nem szándékosan okozza a nehézségeket, nem döntés kérdése mindaz, amit tesz. Azaz hogy megértésék: a gyűjtő kényszeres gondolatainak és kényszeres cselekvéseinek a foglya.

A kényszeres gyűjtögetés gyógyszeres és pszichoterápiával, azon belül is a viselkedésterápiával orvosolható. Ez a fajta betegség a gyógyszerre jól reagál – ha szedi a páciens. Ám ha nincs betegségtudata, ez kétséges, ezért is gyakori a visszaesés. Különösen akkor nagy erre az esély, ha egyedül él a beteg, mert ahogyan már beszéltünk róla, a környezet segíthet tartani a kontrollt. 

Csak így várhatjuk el a családtagoktól, akiknek kétségkívül kihívásokkal kell szembenézniük, hogy a kóros gyűjtögetést ne úri szeszélynek tekintsék, amely egy alapos takarítástól és egy alapos szidástól elmúlik, hiszen ezek semmit nem oldanak meg, csak fokozzák a szeretett ember szorongását.”

Kényszeres gyűjtögetés
Show Buttons
Hide Buttons
designed by Honlapdiszkont