Pasztorálpszichológia

Ha a pszichológia és a teológia szakmai kapcsolatba akarnak lépni, akkor ehhez egy közvetítö határtudományra van szükségük. Ennek feladata az interdiszciplináris kommunikáció és kooperáció feltételeinek megteremtése és gondozása. Erre a feladatra vállalkozik a pasztorálpszichológia.

A pasztorálpszichológia tudományelméleti besorolása és funkciójának meghatározása a következő szempontok szerint történik:

· A pasztorálpszichológia a teológia és a humán- és társadalomtudományok közötti dialógus segítője. Elméletalkotásában így alapvetően interdiszciplináris és ökumenikus határtudomány.

· Az egyházi- és a vallásgyakorlatot pszichológiai szempontból kritikus loyalitással reflektálva új perspektívák és cselekvési lehetőségek feltárását szorgalmazza.

· A lelkigondozást tapasztalati felülvizsgálhatósága, emberismerete és interdiszciplinális nyitottsága szempontjából vizsgálja.

· A pasztorálpszichológiai oktatás az így megvizsgált és szelektált pszichológiai, pszichoterápiai elmélet és gyakorlat felismeréseit speciális továbbképzések által teszi a lelkigondozók számára hozzáférhetővé.

· A pasztorálpszichológiai a humán- és társadalomtudományok antropológiájának premisszáit a teológia perspektívájából vizsgálja, ennyiben a gyakorlati teológia ágazata.

· A pasztorálpszichológia mint pszichológiai ágazat az alkalmazott pszichológia területére tartozik.

Magyarországon elterjedt az angolszász mentalhygiéna kifejezés. Milyen kapcsolatban áll ez a pasztorálpszichológiával?

A mentalhygiene (Psychohygiene), eredetileg pszichiátriai diszciplína, amely patologikus zavarok megelőzésére törekszik. E. Stransky fordította a mental hygiene, mental heath angolszász kifejezést Európa számára pszichohygieniára. 1931-ben megjelent könyvében a lelki/pszichikai egészség tudományát ismerteti. Nem teológiai diszciplínáról van tehát szó. Célja és feladata a lelki zavarok kialakulásának megelőzése, ill. azok csökkentése. Témája a foglalkozásvégzésből eredő lelki károsodások megelőzése is. Teológiai szempontból tekintve a mentalhygiena, preventív vonatkozásában, a lelkigondozás előterébe sorolható.

A pasztorálpszichológia filozófiája

Az ember elképzelhetetlen az öt alakító exisztenciális környezet, a „világ“ nélkül. Mind a pasztorálpszichológia, mind a pszichológia, mint a humán tudományok közé tartozó diszciplina, a világban élő ember jobb megértésére törekszik.

Ehhez vizsgálnia kell, hogy milyen, az ember emberségét alakító aktuális szociokulturális hatások ismerhetöek fel jelenleg és mennyiben áll maga is ezek befolyása alatt.

1. Pasztorálpszichológia, pszichológiai és a posztmodern létforma

a) Az individuum és a környezet kapcsolata – egy későn felfedezett összefüggés

A pasztorálpszichológia, mondottuk, az egyházi- és a vallásgyakorlat aspektusaival foglalkozik. Így azzal is, hogy milyen jelenleg az az ember, akivel a teológiai tudományokban kiképzett szakemberek, mint lelkészek vagy elméleti teológusok, kapcsolatba akarnak kerülni.

Milyen, aktuálisan ható, pszichoszociális, szociókultrális determináns befolyások alatt áll ma az ember – és a teológusok. Mert a teológus is ember, – sőt, Stollberg definíciója szerint, a teológus-lelkész „hivatásból ember“…

Magatartásunkat, emberként és teológus-emberként, az önmagunkról alkotott kép szerint alakítjuk. Hogy ez a kép azután mennyiben egyezik a zsidó-keresztyén vallásban feltételezett „istenképűséggel” nem csak a „teológiai perspektívájú antropológiának”, hanem a pasztorálpszichológiának is alapkérdése.

Ha az alkalmazott teológiának, az Evangélium hirdetésének az a célja, hogy az Üdvtörténet üzenetét egy aktuális kor emberének közvetítse, akkor ehhez elengedhetetlen, hogy számoljon azzal is, milyennek képzelhető el az az ember, akihez ma akar szólni.

Roppant érdekes kérdés, valószínűleg a pszichológiai számára is, hogy milyen korrelációs viszonyban is áll az individuum és az aktuális szociókultrális és politikai kontextus. – Az utóbbi évtizedben ez az un. rendszerszemlélet egyik központi kérdése lett…

Hogy milyen például az a kórházi beteg, akivel a kórházlelkész dolgozik, hogy éli meg a betegséget, egyáltalán, mit nyilvánít önmagában betegnek, patologikusnak, az nem csak a személyiségétől, biográfiájától függ.

Legalább ugyanilyen mértékben befolyásolja a beteg betegségének milyenségét a kórház, a kórházi osztály, a személyzet – és a társadalom, a közvélemény betegség-képe és egészség értelmezése. Ad abszudum azt jelentheti ez, lehet, hogy az egyik kórházban másképpen beteg ugyanaz a beteg, mint egy másikban…

Amilyen természetesnek tűnik a kontextus figyelembe vételének szükségessége, annál meglepőbb, hogy a pasztorálpszichológia ezzel az összefüggéssel csak alig két évtizede foglalkozik. Eltúlozva azt mondhatnánk, hogy a pasztorálpszichológia és a hozzá kapcsolódó lelkigondozás csak nemrég fedezte fel, hogy az ember nem vákuumban, hanem a világban él… Ezzel a furcsa félszeműséggel nem állt egyedül.

A 80-as évek közepéig viszonylag elhanyagolt téma volt a lelkigondozás és a történelmi kontextus viszonya. A pasztorálpszichológia, az analitikus és a rogersi humanista pszichológiai sodrásában, az egyénre, az intra-pszichikus jelenségekre koncentrált. Ha tovább nyitotta a perspektívát, általában már a páros kapcsolatnál eljutott a „világ végéhez”, – akárcsak a pszichoanalízis vagy a humanista pszichológia.

b) A posztmodern létforma

Ma a pasztorálpszichológiában az egyik domináns téma a posztmodern címszóhoz kapcsolódik.

Főleg azért, mert a teológia elméleti-akadémikus konstrukcióit és az egyházi munkát egyre jobban szorítani kezdi korunk új, posztmodern lét-viselete.

Mi a posztmodern? – az amerikai James Emersont követve így foglaljuk össze a jelenséget:

A posztmodern kifejezés nem újabb korszakot jelent. Nem a „modern kornak“ nevezett történelmi szakaszt követő periódust kívánja jelezni.

Egy létformát kereszteltek így, egy gondolkodásmódot, egy, a politika, a társadalom, a kultúra, az ökonómia és a vallás terén jelentkező új perspektívát. Egy olyan élet-beállítottságot, élet-szemleleletet, amelyet a következők jellemeznek:

· a pluralizáció, a sokszemléletűség,

· az individualizáció, az életstílusnak a konvencionálistól, a konvencióktól függetlenül, egyéni alakítása,

· a tér és idő komprimációja, összesűrűsödése (pl. az Internet és a repülés általa kontextualizáció, az aktuális körülmények döntő befolyása, – másként kezeli pl. az élet értelmének kérdését ugyanaz az ember, ha éppen beleszeretett valaki és másképp, ha éppen elvesztette állását..,

· és végül az un. dekonstrukció: az eddigi általánosan elfogadott, megdönthetetlen „örökigazságok“ megkérdőjelezése.

Ezek a jelenségek nem morális értékelést tartalmaznak, hanem egy általános jelenséget írnak le. Alapvető változásra hívjak fel a figyelmet:

A posztmodern létforma jellemzője, hogy az egyén nem általánosan elfogadott norma- és értékrendszer, az életet magyarázó, konszenzuális elmélet vagy történet alapján tájékozódik az életben, hanem maga készítette iránytűkkel navigál.

Ez azt jelenti például, hogy az „igazság és igazságosság“ is csak többes számban létezik, – az én és a te igazságod… A „mi“ igazságunk elhalványul e mögött. A nyelvhasználatban megjelenő új kifejezések utalnak erre a jelenségre. Németországban minden évben kiválasztják a nyelvészek az év legembertelenebb kifejezését. A választás tavaly az „én-Kft“ kifejezésre esett…

Egyrészt általánossá váló jelenség, hogy az „én elképzelésem“ mellett más, általános képzetek befogadására egyre képtelenebbé válik az ember, másrészt mindent mindig kontextusba állít.

Hétfő reggel a kedvetlenül álló dolgozó számára a félig töltött pohár félig üres, pénteken, egy jó hétvége előtt pedig félig tele van… Nem az átfogó, hanem a pillanatnyi, kontextuális érzékelés és értelmezés dominál.

Röviden: ami eddig, általánosan és tartósan, közös megegyezéses, belátásos alapon életünk, létünk, cselekvésünk vázát alkotta, dekonstruálódik, elemeire bontódik fel. A dekonstrukció a posztmodern létforma működésének alapeleme.

Érdekes lenne ebből a perspektívából is megvizsgálni egyszer, hogy az, elsősorban a gazdasági életben regisztrált globalizáció felfogható-e ennek az individuális tendenciának kollektív ellenhatásaként is?

A posztmodernnek nevezett létforma közvetlen hatással van mind a teológiázálásra, mind a lelkigondozásra. Még nyitott és vitatott kérdés, hogy milyen következményei lehetnek ezek számára. Ilyen szempontokat kell figyelembe venni a válaszkeresésnél:

Hogyan dolgozhat egy lelkigondozó olyan emberekkel, akik csak egyéni-szubjektív világkép alkotására képesek?

Milyen elméleti alapon álljon pl. a kórházlelkész egy olyan helyzetben, amikor nem teológia, hanem teológiák, nem lelkigondozói elmélet, hanem lelkigondozói irányzatok alapvetően egyenértékűen állnak rendelkezésére?

2. De-konstrukció és re-konstrukció a pasztorálpszichológiában

A posztmodern létforma további jellemzője a dekonstrukció, – az „örökigazságokba” vetett, általánosan elfogadott meggyőződés háttérbe szorulása. Egy olyan folyamat, amely mind individuális, mind közösségi szinten egyaránt jelentkezik.

Mit jelenthet ez a pasztorálpszichológiai megalapozottságú lelkigondozás esetében?

A pasztorálpszichológia beállítottsága, funkciója, kezdettől fogva a kritikus lojalitás. A teológiával és a humán tudományokkal szemben egyaránt. Azt, ami idők folyamán a teológiai gondolkodásban és az egyházi gyakorlatban csak azért vált általánosan elfogadottá, mert már senki sem gondolkodott el azon, vajon megszokásról vagy örök értékről van-e szó, összehasonlítja újabb felismerésekkel. Ha úgy tetszik, ilyen értelemben dekostruálja a megcsontosodott konstrukciókat. Derrida metaforájával kifejezve: feltöri a diókat…

A dekonstrukció a pasztorálpszichológia genuin funkciói közé sorolható:

A pasztorálpszichológia a vallás és annak speciális formája, az egyházi kommunikáció egészének pszichológiai aspektusból történő kritikus vizsgálata – ilyen értelemben dekonstrukció.

a) Hogyan jelentkezik ez a lelkigondozói gyakorlatban?

A posztmodern létformával járó dekonstrukciós jelenség nem új a pasztorálpszichológia számára. Az új az, hogy a jelenség most társadalmi mértékben és individuális szinten, tömegesen jelenik meg, és professzionális reakciót igényel.

A teljes, végső valóságot magát emberi lehetőségeinkkel, sem immanens, sem transzcendens vonatkozásban, közvetlenül sohasem tudjuk felfogni, arról mindig csak nézetet, képet alkothatunk. Ezért beszél a teológia „a valóság titkáról“. A konszenzuális definíciók letűnésével újra jelentkeznek alapvető, régi kérdések: mi a helyzet a defniálás hatalmát illetően?

Kinek áll hatalmában meghatározni azt, hogy mit tartsunk, általában és aktuálisan, valóságnak? Mennyiben lehetséges kollektív döntés és hogyan lehetséges az individuális döntések koordinációja?

Uralkodó hatalommal bíró, vagy hatalmat magához ragadott intézmények éljenek-e a definiálás hatalmával, vagy az egyént illeti ez jog?

A dekonstrukció jelensége mindig az uralkodó hatalom által megszabott definíciók kritikája is, – ennyiben a hatalmi viszonyok kritikája is…

Mit jelenthet a dekonstrukció jelensége a pl. a lelkigondozás esetében?

A kérdés nem az, hogy a pasztorizáció elfogadja-e vagy sem a dekonstrukció formáját. A kérdés az, hogy hogyan bánik egy általánossá vált beállítottsággal a gyakorlatban.

A lelkigondozás az egyéni és kollektív-konszenzuális meggyőződések újra átgondolására indít, egy kérdező és el-gondolkodó létformára. Ez az eljárás, átmenetileg, labilizál. A „készételként“ kereskedelmileg felkínált világ-, ember- és Istenképek fogyasztói beállítottságú elfogadásának, kritikátlan recepciójának feladását jelenti, Nem teszi feleslegessé a „felkínált árút”, de ki-ki maga kell, hogy eldöntse: megveszi-e a félkész ételt, és ha megveszi, magának kell megfőznie… Az egyéni nézetalkotás és annak folyamatos modifikációja elkerülhetetlenné válik.

A konstruktívan értelmezett és gyakorolt dekonstrukció teológiailag ismert és kívánatos követelmény:

– Hogyan nézne ki ugyanaz a jelenség, ha azt „Isten szemével“ vizsgálnánk? Ha az életet coram deo vizsgálja a teológia, a poimenika, akkor automatikusan dekostruálja az emberi nézeteket. Egy ilyen beállítottság nem csak labilizál, hanem új lehetőségek felfedezéséhez is vezet.

A depresszív ember lelkigondozására ez a következőt jelentheti: az ő önmagáról és az életről alkotott képe a folyamatos szenvedés, kilátástalanság, elégtelenség kompozíciójaként jelenik meg. A lelkigondozás, ha annak keresésére késztet, hogy „ennek ellenére mi tartotta eddig életben ezt az embert?”, akkor dekostruálja a beszűkült önképet.

M. White ennek az eljárásnak a lényegét így fogalmazza meg: a megszokottá váltat exotikussá tenni, – és hozzá tehető, az exotikusat megszokottá….

Képes a lelkigondozói gyakorlat erre?

A beszélgetésvezetés számára jó lehetőséget kínál ehhez pl. a családterápia, vagy a Gestaltterápia. A beszélgetésvezetést itt nem az oknyomozó, hanem az új perspektívát nyitó kérdések határozzák meg: „Mi lenne, ha…?“ „Feltéve, hogy ez a probléma megoldódna, mivel kellene akkor szembenéznie…? “

Az ilyen kérdések által nyilvánvalóvá válhat, hogy az, amit eddig egyetlen valóságnak tartottunk, nem az egyedüli értelmezési lehetőség.

Ez nem csak metodikai lehetősége, hanem teológiai alapja is a lelkigondozásnak. Nem csak az individuális valóság-konstrukciók réseire, az un. intermediális térre koncentrál és azokat szélesíti.

A lelkigondozó itt már nem csupán az empátiának, a beleélésnek, az előítélet nélküli megértésnek és elfogadásnak a mestere, hanem egy új életszemlélet aktív segítője. Ez az élet-magyarázat hatásmechanizmusában hasonló eljárást követ, mint a jézusi példázatok.

Hogyan jelenik meg a biblikus tartalom ebben a lelkigondozói formában?

Valaki egy problémájával fordul a lelkészhez. Ha a lelkigondozó dekonstrukciós eljárást követ, akkor ezáltal a probléma-értelmezés automatikusan változik.

Az, hogy milyen bibliai történetben, Igében fedezheti fel magát a látogató, a beszélgetés végen válik nyilvánvalóvá. A beszélgetőpartnerek ekkor döbbenhetnek rá, hogy melyik bibliai történetet, Igét élték át.

Az Ige így inkarnálódik, – akkor, amikor rádöbbenünk, melyik ìgét éltük éppen át! Nem a lelkésznél van a bibliai „aktuális igazság“ definiálásának a hatalma, hanem az Igénél. Nem a lelkész „tudja“, előre, hogy mire van szüksége a másiknak. Az Ige, hirtelen és váratlanul, történik. Az aktualizáló definíció hatalma Istené.

b) A pasztorálpszichológia dekonstrukciós funkciója az egyházi gyakorlatra vonatkozóan

Néhány példa az egyházon belüli funkció érzékeltetésére:

· Az istentisztelet hat a pszichére is. A pasztorálpszichológia feladata vizsgálni, hogy milyen hatást vált ki a prédikáció és a liturgia? Az èletet vagy a törvényt hirdeti-e.

Betheli diakóniai intézet főistentiszteletén például a 80-as évek végéig egy olyan bűnvallás szerepelt a liturgiában, amely az eleve labilis, nyomasztó érzésekkel küzdő gondozottakat pszichikailag tovább terhelte. Ennek a liturgiai formának a dekonstrukciója és egy teológiailag és pszichológiailag megfelelőbb forma megtalálása a pasztorálpszichológusok feladata volt.

· Maradjunk az istentiszteletnél:

A prédikáció tradicionális kommunikációs formája az egyirányú, un. one-way-kommunikáció. A pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy az ember az így közölt tartalomnak csak 20-30 %-át tudja feldolgozni. – Az emberi felfogóképesség törvényszerűegeit jobban figyelembe vevő kommunikációs forma felkutatása és az istentiszteleti gyakorlatára való alkalmazhatóság vizsgálata pasztorálpszichológiai feladat. A liturgika és a homiletika ezeknek a felismeréseknek birtokában töltheti be ember-szolgálatát.

· A diakónia és a gyülekezeti munka területén a pasztorálpszichológia érdekeltsége pl. a szolgálat értelmezésénél és gyakorlatánál jelentkezik. Hogyan maradhatnak diakóniai dolgozók, lelkészek egészségesek, hogyan óvhatók meg a kiégéstől, milyen, embervoltunkból adódó határai vannak, teológia-elméletileg és gyakorlatilag a szolgálatnak? – Hogyan valósulhatnak meg a teológiai antropológia alapelemei ebben az összefüggésben?

· A parochiáls és a diakóniai gyakorlatban a lelkésznek nem csak a lelki vezetés, hanem a gyülekezet, intézménye vezetése is feladata. A pasztorálpszichológia ezt segítendő dolgozta fel a vonatkozó elméleteket. Vezetés, egyházi kontextusban, legalább olyan nehéz, sőt, valószínűleg nehezebb, mint szekuláris környezetben. A – protestáns! – egyházakban általánosan és nagy igyekezettel megalapozott az „általános papság” tézise. Mit jelent a vezetés és a vezethetőség szempontjából, ha ez sokakban a minden hierarchikusan strukturált rendszer nivellálódásának benyomását kelti? Ez könnyen un. kettős kötést eredményezhet, – a beosztottat megregulázó egyházi-gyülekezeti elöljárót a magát igazságtalanul kezeltnek érző dolgozó öt a sérelmet orvosló lelkigondozójaként is igénybe veheti…!

A sort folytathatnánk. A pasztorálpszichológiának nem csak az a feladata, hogy az egyházi gyakorlat ilyen és hasonló csapdáira felhívja a figyelmet, hanem az is, hogy az aktuális kutatási felismeréseket figyelembe véve megoldási javaslatokat is tegyen.

c) A pasztorálpszichológiának más tudományterületekre vonatkozó dekonstrukciós funkciója

· Mint határtudomány, más tudományágak elméletének és gyakorlatának megismerésére és interdiszciplinális dialógusra törekszik. Erre klasszikus példa a pszichoanalízis vallásértelmezésével folytatott disputa. A freudi báziselméletet a XX. század első felében teológiai közvélemény nagy többsége félreértette, vagy nem értette. A háború utáni pasztorálpszichológia érdeme, hogy az ellenségeskedésből, amely egyáltalán nem szolgálta a segítségre szorulók érdekét, eszme-csere lett. Ugyanakkor a mélypszichológia hit és valláselmélete is modifikálódott. Az egyházi gyakorlat pedig profitált azokból a felismerésekből, amelyek pl. –a deformálódott vallásgyakorlatnak (és nem a hitnek!) a neurotizáló hatására irányították a figyelmet.

· A kórházi lelkigondozás a pasztorálpszichológia bölcsője. Az 1930-as években, egy lelkész, aki maga kórházi paciensként is alapos tapasztaltakat kellet, hogy szerezzen, újra „felfedezte“ a korai keresztyénség beteggondozásának egyik alapelemét: az un. tota ars-t, a cura animarum et corporis ideálját. A beteg akkor tud sikeresen szembe szállni a betegséggel, ha egyidejűleg és egymást kiegészítőleg kap testi és lelki gondozást. A gyógyítás (ami nem egyenlő a „megegészégesitéssel”, egy vagy több „elromlott” szerv reperaturájával) csak kooperative valósítható meg, Így jelent meg újra, a gyógyító közösség (teológiailag egyedül elfogadható) víziója és kezdett lassan újra gyakorlattá válni. A medicina oldaláról az első partner a pszichoszomatika volt. – A gyógyító közösségnek, az orvos, a lelkész és a medicinális segítő foglalkozások effektív együttműködni tudásának interdiszciplinális kommunikációra van szüksége[23]. A szaknyelvek bábeli zűrzavarának megszüntetéséhez közvetítő tolmács kell. A különböző segítő koncepciók összehangolására akkor van esély, ha nem marad betöltetlen a koordinátor – egyáltalán nem könnyű – feladatköre.

· Reményteljes folyamat figyelhető meg napjainkban pl. Amerika, Hollandia vagy Németország egyre több kórházában. A kórházlelkigondozás itt már nem azonos a csak-beteglátogatással, jóllehet az annak egyik elementáris része. – Az új értelmezés szerint a kórház a kórházlelkész gyülekezete. A lelkész a kórház spirituálisa. Gyülekezetet épít, kórházgyülekezetet. Ebben egyaránt helyet kell, hogy találjanak a betegek és a dolgozók és a hozzátartozók. – A szervezeti tanácsadás terminológiájában ezt azt jelenti, hogy az ilyen kórházlelkész az un. „soft management” egyik nélkülözhetetlen hordozója. Érdekes módon maga a management-elmélet megfigyelései és tapasztalata fedezte fel, hogy az intézményeknek is van „lelke”. A szakirodalom ezt a kifejezést használja. Ehhez a felismeréshez kapcsolódva nyomatékosan szorgalmazza egy ilyen funkció bevezetését. Olyan szakemberre van szükség, akinek nem csak az egyének, dolgozók és gondozattak individuális leki-pszichikai és morális gondozása a feladat, hanem a közösségé is. Egyre több kórház köt az említett országokban, kimondottan ilyen kettős céllal, szerződést az egyházzal. – Ahhoz viszont, hogy egy teológiai alapképzettségű lelkész ennek meg tudjon felelni, nem csak elméleti-teológiai, hanem pasztorálpszichológiai kompetenciára is szüksége van.

· Nem kell részleteznem, hogy hasonló a követelmény a speciális lelkigondozás minden más területén is, – a katonaságnál, az iskolai lelkigondozásnak, a börtönlelkészek esetében is. Olyan kompetenciára van szükségük szakterületükön, amely nem az egyes területekre vonatkozó szakismeretek szolgai recepcióját jelenti, hanem annál több. Minden szakterületen szükséges a vonatkozó, alapvető ismeretek elsajátítása, és azoknak a teológiai feldolgozása. Ez a célja a lelkigondozók pasztorálpszichológiai továbbképzésének, – az integráció ás az adaptáció, mindkét irányba a teológia felé és a teológia felől.

3. A pluralizmus jelensége

A posztmodern létforma alapvető karakterisztikumai közé tartozik a pluralitás.

Mit jelent ez, hogyan jelentkezik ez az egyházi gyakorlatban?

Például úgy, hogy az egyház perifériáján számos, figyelemre méltó, feladatkörében körülhatárolt kezdeményezés észlelhető.

· Pluralizmus – közösség romboló vagy építő?

Mivel itt most csak összefüggések érzékeltetését tekinthetjük feladatunknak, ismét a lelkigondozás esetére vonatkoztatva vizsgáljuk a kérdést.

A mindennapi lelkigondozói gyakorlat, a kazuáliák, a fiatalok, a kórházi lelkigondozás esetében már régen nem indulhat ki általánosan jellemzőnek és elfogadottnak tartható hit- és vallásképzetből.

Hogy már korábban is, az un. zárt társadalmi formában, helytálló-e általános érvénnyel konszenzuális vallás- és hitképzetekről beszélni, K. Winkler munkássága óta legalább is kérdéses. Ö dolgozta ki, hogy a credo végső soron mindig személyiségspecifikus credo. Én Winkler gondolatát kiegészítem azzal, hogy a credo személyiségspecifikus és családspecifikus. – Veszélyezteti ez az egységet, a közösséget? – Ellenkezőleg. Ha sikerül az uniformitás-kényszer kizárólagosságát feladnunk, a másik másságát tiszteletben tartani és a magunk számára gazdagítónak találni, akkor ez erős közösséget hoz létre. A konszenzusképes credo csak a konszenzusképes személyiségspecifikus credo által jöhet létre. Ellenkező esetben személytelen kényszer.

A pasztorálpszichológiai célja, individuális síkon az, hogy a teológia, a lelkész, a lelkigondozó képessé váljon a másik másságának felismerésére és elfogadására. És azzal úgy tudjon interaktív kapcsolatba lépni, hogy önmaga másságát megőrizze és ne tegye azt abszolút és egyedüli mércévé. A másik idegensége az én gazdagodásom forrása és viszont.

Figyelemre méltó utalást találunk erre Klessmannnál:

Clarmontban, Los Angeles mellett működik a School of Theology. A metodista egyházé. A 50 teológus hallgató 40 különböző felekezethez tartozik. A tanári kar nemzetközi és ökumenikus összetételű: metodista, katolikus, presbiteriánus és izraelita professzorokból áll. A rektor arra a kérdésre, hogy nem vezet-e ez áthidalhatatlan ellentétekhez ezt válaszolta: Ha valaki nálunk a többiekkel nézeteit közli, akkor nem próbáljuk meg azt a magunk meggyőződése szerint korrigálni. Inkább ezt mondjuk: „Fejtsd ki még részletesebben, hogy hogyan gondolod ezt és meséld el, hogy jutottál erre a nézetre?“ Az egymás iránti érdeklődés, a meggyőződés, hogy egymást gazdagítani tudjuk, hogy az idegen nem ellenség, hanem a gazdagodás forrása, ez tart össze minket…“

· Pluralizmus – és a lelkigondozás hivatásképe

Pluralizálódik a lelkigondozás szakmai képe is. A lelkigondozó olyan, amilyen ezen a világon és azon a helyen, ahová állítatott, egyedül ő tud lenni egyes egyedül.

„A“ lelkigondozás hivatásképe így – ha negatívan értelmezem, kontúrvesztettebbé vált, mint pl. a háború előtti korban. Ha pozitívan, akkor sokszínűbb, élet-közelibb lett. Én az utóbbi nézetet részesítem előnyben.

Nem a hivatal hordozza az egyént, a lelkészt, hanem akkor ad az egyén hiteles formát a hivatalának-hivatásának, hogyha olyan, amilyen egyedül ő tud egy adott szolgálati helyen lenni.

Pluralizálódott továbbá a lelkigondozó és a lelkigondozás helye is:

A lelkigondozás helye nem olyan stabilan monolitikus, mint korábban, nem a –maradva a klinikai kontextusban – a kórházi kápolna és a kórtermi ágy pereme.

Manapság szokásos nyugati szakmai körökben a kórházzal kapcsolatban, a lelkigondozás pozíció vesztéséről beszélni . Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a lelkigondozás, Istennek hála, egyre inkább fel tudja adni a pozicionális biztonság és az abból adódó értéknyerés iránti igényét. Magas fokú szakmai identitásra van szükség viszont ahhoz, hogy a lelkigondozó keresni merje és tudja, újra és újra a helyét, pl. intézményen belül. A lelkigondozó vándorprédikátor hitvalló eleinkhez kanyarodik vissza, – mobilitás jellemzi. Ez folyamatos keresést jelent, rugalmasságot, a szaknyelv flexibilitásnak nevezi ezt.

4. Egy határtudomány feladata: az interkulturális közvetítés

A pasztorálpszichológia, mai megjelenési formáját illetően, az 1930-as évek Amerikájából indult. Útja Hollandiába, Németországba vezetett először. Ma már világszerte meghonosodott diszciplína.

Az interkulturális elterjedés egy alapkértéhez is elvezet: mennyiben inkulturálható egy határtudomány, – mennyiben vehetőek át egy más kultúrkörben kialakított szemléletek, eljárásmódok?

A pasztorálpszichológia európai úttörői mesterségüket Amerikában tanulták. Két különböző utat választottak hazatérve: a Holland pasztorálpszichológusok, impulzusnak tekintették a tengerentúlon tanultakat és azt a németalföldi viszonyoknak megfelelően alakították.

A német kollégák, akik a Bethel-i intézetet alapították, eleinte inkább az új elmélet és gyakorlat pontos-precíz átvételére törekedtek.

A hamarosan megjelenő második generációval kapcsolatos tapasztalataik ébresztették rá őket arra, hogy alapos integrációra, adaptációra van szükség. Ma ezt divatszóval inkulturációnak nevezzük.

Izgalmas, tanulságos és még le nem zárult vitát váltott ki a Német Pasztorálpszichológiai Társaságban az, hogy hazánkban a német standard szerint indult meg a lelkész-szupervízor képzés. Ez, elismerésre méltó, nemzetközi értelemben vett minőségbiztosítást jelent. A szakembereket viszont az is foglalkoztatja, hogy ez hogyan befolyásolja majd a saját útkeresést?

A pasztorálpszichológia egyik legnagyobb érdeme az egyén és a kontextus szétválaszthatatlan kölcsönkapcsolatának felismerése és bevezetése a teológiai és egyházi gondolkodásba és gyakorlatba. Önmagához akkor marad hü, ha nem (csak) nyelvileg lefordítva teszi hozzáférhetővé másoknak, máshol szerzett felismeréseit, hanem vállalkozik az adaptáció, az inkultúráció nehéz, de elengedhetetlen feladatára is.