Mi a normális?

 

Mi az a mentális egészség? Hol kezdődik az abnormalitás és a patológia?  A normalitás fogalma egyértelműen viszonylagos, de érdemes-e továbbmenni ezen a meghatározáson? Nem csak a mindennapi életben merül fel gyakran a kérdés, hogy egy adott reakció, viselkedés vagy gondolat normális-e, a szakemberek között is a mai napig viták folynak arról, hogy pszichológiai szempontból mi normális és mi nem. A mentális betegségek elméleti meghatározásainak problémái azért fontosak, mert a gyakorlatban is vezethetnek tévedésekhez és visszaélésekhez. Még akkor is, ha ezek a visszaélések nem szándékosak.

Mint ahogy számos területen, pszichológiai szempontból is nehezebb meghatározni a normalitás fogalmát, mint az abnormalitásét. A legtöbb pszichológus és pszichiáter azonban egyetért néhány kritériumban, amelyek a jó közérzet meghatározóiként is megragadhatóak. Ezek a jellemzők nem vonnak éles határt a mentális „egészség” és betegség között. Inkább olyan, mindenkiben meglelhető vonásokat képviselnek, amelyekkel az „egészséges” emberek nagyobb mértékben rendelkeznek, mint az abnormálisnak diagnosztizált emberek. Ilyen vonások a hatékony valóságészlelés, az önismeret, a viselkedés akaratlagos szabályzásának képessége,az  önértékelés és elfogadás, az érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége vagy az alkotóképesség.

Miért könnyebb diagnosztizálni a rosszul működő szívet, mint a rosszul működő elmét?

A pszichológiai normalitás kérdésének vizsgálata választ adhat arra a sokszor taglalt kérdésre is, hogy miért támadhatóbb a pszichológia és a pszichiátria, mint az általános szomatikus orvoslás. Miért nehezebb megállapítani egy mentális deficitet, mint egy szervi, organikus problémát, amikor mindkét esetben rendelkezésre állnak bizonyos kritériumrendszerek?

A számos elmélet és kritériumrendszer kialakítása ellenére az általános orvoslással szemben a pszichológiát az a hátrány éri, hogy nincsenek előre meghatározott, leírt anatómiai és fiziológiai normák, amik segítséget nyújthatnak a diagnosztizálásban. Az orvosokkal szemben a pszichológusok kritiréumai sokkal nehezebben értelmezhetőek, mondhatni szubjektívek, gyakran erkölcsi értékfüggőek, vagy egyfajta társadalmi követelmények. Az elméletek, modellek közül pedig mindegyikben találni szubjektív, nehezen megítélhető elemeket, vagy a fogalmak definiálása okoz értelmezési nehézségeket, ami szintén hátráltatja az objektív megítélést. Elmondhatjuk tehát, hogy a pszichológiai normalitás minden definíciója függ a társadalomban uralkodó normáktól és előítéletektől, így a szomatikus orvoslással szemben ez esetben

nem kizárólag tudományos kijelentésről van szó, hanem egyfajta erkölcsi normáról is,

ami egyértelműen relatívabb, szubjektívebb éppen ezért könnyebben támadható is. Emellett fontos megjegyezni, hogy minden pszichiátriai beteg egyedi, csak ritkán jelentkeznek általános mintázattal lefutó mentális zavarok. A beteg tüneteit diagnózisba foglalni leegyszerűsítést és információsűrítést eredményez, a közös lényeg kiemelése pedig az egyedi vonások mellőzésével jár.

Lásd reálisan a világot és biztosan normális vagy – de mi a reális?

Az egyik legérdekesebb, a pszichológiai normalitás megoldását megcélzó elmélet szerint a normalitás alapja és kritériuma a realitásészlelés, azaz minél inkább képes valaki a világ és a valóság reális megismerésére, és ennek felhasználásával céljai elérésére, annál egészségesebb. Ezek a gondolatok azonban ősi filozófiai és gondolkodási problémákat vetnek fel. Honnan tudjuk, hogy mi is a valóság és ki közelítette meg a megismerésben leginkább az igazságot? A realitásészlelési kritérium alapján mindenki, aki valamiben nem ért egyet a többséggel, az mentálisan betegnek lenne tekinthető, hiszen rossz realitásérzékkel rendelkezik. Az elmélet problémája tehát az, hogy egy konkrét  pontot feltételez, amit etalonnak tekinthet a pszichiáter és amit standardként használhat fel annak vizsgálatához, hogy páciense milyen realitás teszteléssel rendelkezik. Semmilyen tudományos bizonyíték nincs azonban ennek a pontnak a validitására.

A mai modern kognitív pszichológia úgy tartja, hogy a mentális zavarok alapvetően a világ helytelen értelmezésének, azaz gondolkodási hibáknak az eredménye, ez okozza a kialakuló hangulati, érzelmi és észlelési zavart.

Ezen tétel alapján azonban olyan nehéz, hagyományosan a filozófia tárgykörébe tartozó kérdések merülnek fel, mint például mi a valóság észlelésének, értelmezésének „helyes” módja, valamint mi a valósághoz történő megfelelő hangulati viszonyulás? Hogy ezekre a kérdésekre mit tekintünk helyes válasznak, az attól függ, hogy hangulati és élménymód szempontból, mit tartunk a világ érvényes leírásának. Ezzel kapcsolatosan azonban komoly eltéréseket találunk a nagy világvallások és a világi filozófiai rendszerek között.

A Nyugat szerint az egészséges ember hisz a világban és önmagában

A nyugati kultúrákban a cselekvő, vidám, aktív embert tekintik normálisnak, aki saját céljainak, szükségleteinek megfelelően alakítja át a világot. A Nyugat szerint egészséges ember hisz a világban, önmagában és az emberi kapcsolataiban, míg a pszichológiailag beteg ember a világot alapvetően rossznak, megbízhatatlannak, ellenségesnek tekinti és az életet alapvetően szomorúnak látja. Felmerül viszont a kérdés,hogy

valóban ez az értelmezés-e a világ egyetlen, helyénvaló és cáfolhatatlan leírása?

Számos, a fentivel ellenkező értelmezés is született, melyek saját magukat szintén a világ adekvát leírásának tekintik. Például Schopenhauer pesszimista életfilozófiája, miszerint a Föld az emberiség siralomvölgye, a boldogság elérése pedig „egy koldus álma”. Vagy a hindu és buddhista tanítások, melyek önmagunk feladását, a semmiben való feloldódást és a teljes megnyugvást hirdetik.

Van-e akkor értelme az elmeorvoslásnak?

A kialakított modellek és kritériumrendszerek természetesen rengeteg előnnyel járnak és számos diagnózis felállítására gond nélkül alkalmazhatóak. Ezek segítségével a durva patológiák, például a hallucinációk és a pszichózis egyértelműen kiszűrhetőek. A kérdés csupán az, hogy alkalmasak-e olyan pszichiátriai betegségek definiálása, melyek a hangulat vagy az élménymód zavaraiból indulnak ki. Ez pedig sajnos a pszichiátriai betegségek tekintélyes részét lefedi: az affektív betegségeket, a személyiség zavarokat, és a szorongásos betegségek jelentős részét.

Abnormális, állandósult szökési kényszerben szenvedő rabszolgák és patológiás lelkiismeret-furdalással küzdő náci tisztek.

A legtöbb elméletalkotó kiemeli az alapvető társadalmi kulturális normák szerepét is a normalitás megítélésében. Az emberi közösségek meghatározott elvárás-rendszerrel bírnak arra nézve, hogy mi tekinthető elfogadható magatartásnak, a normalitás legalapvetőbb kritériumaként tehát azt tekintik a közösségek, hogy megfelel-e az adott közösség normáinak, együttélési szabályainak.

A normák állandósága ugyanakkor viszonylagos,

eltérő társadalmi közegben, más történelmi korban, más földrajzi elhelyezkedésben az emberek eltérő normákat alkothatnak.

Ha a történelmi korokat nézzük, még szembetűnőbb lehet a különbség. Számos történelmi példát láthatunk, ahol az adott korszak és kultúra normái, valamint a vallási erkölcsösség hatást gyakoroltak a mentális egészségről alkotott általános képre.

Ma már például az 1980-as évekig betegségként definiált homoszexualitást a szexualitás egyik egészséges variánsaként kell értelmezni, nem pedig betegségként, pontosan azért, mert az erre irányuló elmélet nem tudományos ítéletre, hanem előítéletre alapozott.
Bár napjainkban már tudjuk, hogy az önkielégítés a szexuális fejlődés normális jelensége, amely előkészíti a későbbi szexuális életet, korábban nem csak a keresztény és zsidó tradíció ítélte el, hanem az orvoslás is „tudományos érvekkel” támasztotta alá, hogy számos testi betegség mellett elmebetegséget is okoz. Eleinte a pszichiátria is így tartotta és kegyetlen kezeléseket alkalmaztak erre a „rendellenességre”. A maszturbáció betegséggé minősítése nem volt más, mint az uralkodó keresztény szexuáletika megmagyarázása áltudományos orvosi igazolással.

A náci Németországban is felvetődött a normalitás kérdése, ott is voltak ugyanis, akik elítélték a zsidóüldözéseket. Több német pszichiáter is próbálta kigyógyítani őket „téveszméikből”.  Egy elismert német professzor írta le, hogy a II. világháború után egy magas rendű náci tiszt jelent meg nála heves bűnösségi érzéssel. Elektrosokkal gyógyították ki „patológiás lelkiismeret-furdalásából”.

Fontos kiemelni tehát, hogy ha egy kor valamit bűnnek vagy erkölcstelennek ítél, akkor könnyen betegséggé minősítheti. Mint például az 1851-ben  egy jó nevű amerikai orvos által leírt két betegség, amelyet az ő szavaival élve „néger” rabszolgákon figyelt meg. Az egyik a drapetománia, amely azt a „betegséget” jelentette, hogy a rabszolgák állandóan megszöktek az uruktól. A dysaesthesia aethiopis pedig, hogy a rabszolga az átlagosnál lustább, amely patológiás.

Végezetül pedig, ahogyan a következő, humoros Karinthy anekdota is mutatja, a mentális egészség megítélése még képzett elmeorvosoknak is nehézséget okozhat.

Két pszichiáter kolléga beszélgetése: „Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem őrült. – Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok. – De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda. – Igen, őrült vagyok. – Pedig, mint láttuk, nem az (…)– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme. – Így van! – De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok. – Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült. – Tehát őrült vagyok? – Miután rögeszméje van, nyilván az. – Ohó álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor az egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégiscsak gyönyörű dolog a tudomány! – A leggyönyörűbb, kolléga úr!”

Hivatkozásjegyzék:

A cikk legnagyobb részt Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában című könyve alapján készült. További források:

Atkinson, R. L., Hilgard, E. R., & Boross Ottilia. (2005). Pszichológia. Budapest: Osiris.

Karinthy, F. (1990). Betegek és bolondok. Szeged: Szukits Könyvkiadó.

Kovács József. (2007). Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Budapest: Medicina.

Ranschburg, J. (2012). Pszichológiai rendelleneségek gyermekkorban. Budapest: Saxum

Forrás: http://mindset.co.hu/a-pszichologia-torz-szemuvege-avagy-ki-mondja-meg-mi-a-normalis/

 

Mi a normális?
Show Buttons
Hide Buttons
designed by Honlapdiszkont