Everest; a hegymászás a gőg és az önhittség szimbóluma?

Aki sokáig kísérti Istent, előbb-utóbb találkozni fog vele.

Sajnos, Erős Zsolt esete a legjobb bizonyíték arra, hogy a szaktudás, a felkészültség, a rátermettség és a megfelelő fizikai erőnlét sem elég ahhoz, hogy az ember mindig sikerrel szállhasson szembe a természet pusztító erejével. Minden mászó, aki nekiindul, tudatában van annak, hogy veszélyek olyan mennyiségével néz szembe, ami gyakorlatilag felére csökkenti túlélési esélyeit. Ez az arány már túl van azon, hogy az ember uralhassa a vállalkozás kimenetelét. Ha ennyire a körülmények kimenetelén múlik, akkor az egész egyszerű szerencsejáték. Azonban, míg a szerencsejátékos csak közvetve teszi kockára az életét, anyagi létét, addig a mászó közvetlenül. Puszta kézzel száll szembe egy közel kilencezer méteres óriással, aki minden kis hibát, minden elvesztegetett másodpercet könyörtelenül, halállal torol.

Mivel néz szembe a hegymászó?

Az alábbi összefoglaló alapján valószínű, hogy az Everest megmászása veszélyesebb, mint egy űrutazás, sőt, talán a legveszélyesebb dolog a háború után, ami az emberrel történhet. A mai napig nem tudni, hányan haltak meg mászás közben, számukat 200 és 250 közé teszik. Ez a szám kevésnek tűnhet, de az ezidáig mindössze 4000 mászóhoz képest nagyon magas. Legtöbben a halálzónában uralkodó, a hőmérsékletből adódó irtózatos körülmények miatt veszítik életüket, de zuhanás, magassági betegség (tüdővizenyő, eszméletvesztés, kóma), stroke, szívroham, fulladás, végkimerülés, omlás vagy lavina szintén előfordulhat. A csúcson a szél időnként hurrikán erősségű, a 240-350 km/h-t is elérheti, ami úgy elfújja az embert, mint a gyufaszálat. Így halt meg Gárdos Sándor 2001-ben egy expedíció csapatorvosaként.

Az oxigén-hiányos állapot hallucinációkat okozhat, gátolva a mászókat a racionális, helyes döntések meghozatalában. Az utolsó tábor 8000 méter magasan helyezkedik el, mely már a ‘Death Zone’-ban van. Innen a csúcs már alig 850 méter. Ezt, a nem egészen egy kilométert a csúcstámadók 12-14 óra alatt teszik meg. A halálzónában a mászó teste gyorsan merülő elemhez hasonlít. Versenyt fut az idővel, hogy a felfelé tartó utat a megfelelő idő alatt képes legyen teljesíteni és még biztonságban vissza is érjen. Sietni nem szabad, mert a magasabb légzésritmus oxigénhiányt okoz, a mászó kimerül, a ruha alatt megfagyó izzadtság pedig végez vele. Ha azonban túl lassan halad, akkor kifut a rendelkezésre álló időből, elfogy az oxigénje, besötétedik és a gyorsan eső hőmérséklet valamint a kimerültség ölheti meg. A célra, a világ tetejéről történő körbepillantásra alig marad ideje, ha egyáltalán fel tudja fogni, ki tudja élvezni a mínusz 35 C fokban a szemet, orrot, légzést irritáló orkán erejű szélben.

Kik támadnak a csúcsra?

Alapvetően egy átlagos, civilizációban élő ember nem dobja oda az életét pusztán egy kihívásnak, lenni kell mögötte még valaminek. Vajon kinek, minek akarnak bizonyítani a kalandorok? Mazochizmus, bűnbánat vezérli őket? Aligha, hiszen akkor az egyáltalán nem veszélyes El Caminót választanák. Talán szuicid hajlamok állnak a háttérben? Egy deprimált lélek nem fektet ennyi időt, pénzt, energiát halálának előkészítésébe. Az okokat sokkal inkább a veszélyérzet hiányában és egyfajta irracionális – mindenhatóság, sebezhetetlenség illúzióban kell keresni. Ezek az emberek egész egyszerűen nem hiszik el, hogy halandók. Mindenek fölött bíznak erejükben, koncentráltságukban, rutinjukban. Kontroll alatt tarják testüket, lelküket, és úgy vélik, baleset csak mással történhet. Olyanokkal, akik nem ennyire józanok. Képtelenek felmérni előre a veszélyek tengerét és fejben előre lejátszani mennyi fájdalmat élhetnek át vagy okozhatnak hozzátartozóiknak. Egy rövid távú cél, a csúcs meghódítása áll tudatuk fókuszában és a társadalmi elismerés, rang, dicsőség, amivel ez jár. A többi nem számít. Nagy hangsúlya lehet a motivációban az ismertségnek, hírnévnek, illetve annak hogy valamivel felhívják magukra a világ figyelmét. Természetesen, csupán anyagi vonatkozása is lehetne a mászásnak, pl. egy túravezető esetében, de az itt önmagában kevés, hiszen az életükkel játszanak. A többségnél őrült erős akarat, bizonyítási vágy, eltökéltség, önzés húzódik meg a háttérben. Apropó önzés! Bár erről a tudósítások mélyen hallgatnak; a túlélési esélyeket nagyban növeli, ha a mászó nem áll meg vagy fordul vissza bajbajutott társain segíteni.

Félelem és reszketés a karosszékben

A hős eszmény a XX. század végére jelentősen megváltozott. Korábban a „sárkányölők”, lovagok, katonák (Toldi, Theseus, Achilles, Lancelot, stb…) testesítették meg általános félelmeink legyőzőit. Mára azonban világunk szemérmesebbé vált, elfordult a vértől, a szenvedés vagy halál közvetlen, felfogható megtestesülésétől. Erre nagyban rásegített a két hatalmas világégés, ami megértette az emberiséggel, a háború már nem két lovag egyenlő, szabályszerű küzdelme, hanem egy ipari méretű halgyár, aminek semmi köze a fennkölt fair playhez.
1924 június 8-án George Mallory és Andrew Irvine az Everest mászásával, életük árán elindították azt a folyamatot, ami a katonai hősiesség irányából az extrém sportok felé fordította az emberek figyelmét. Korábban technológia és felhalmozott anyagi felesleg sem állt rendelkezésre – talán még az érdeklődés is hiányzott – a fordulathoz. Később jött a könnyűbúvárkodást népszerűsítő Jacques Cousteau, aki már filmes eszközöket használt a mélységi kalandok közzétételére, így az emberek egy csapásra a dicsőséget véghezvivő „hősök” bőrében érezhették magukat. 1969-ben a Holdra szállás közvetítése tette fel végleg az i-re a pontot. Az önző, mégis önfeláldozó kalandorok kiütötték a karddal hadonászó, vérontó harcosokat a rezignált és törékeny emberi lélek legfontosabb kapaszkodói közül.

A fenti elemzés alapján arra következtethetnénk, hogy a mászók lelkivilága alig különbözik az ördögétől. Ez azonban kissé elhamarkodott feltételezés lenne, hiszen az emberiség fejlődésében a kockázat vállalás, a bátorság, a félelmek leküzdése hatalmas szerepet játszott. Ha nem lennének olyan karakterek, akik kockára teszik életüket céljaik elérésében, ma nem tartana itt a világ. Nem küzdenénk a betegségek ellen, nem repülnénk, vagy hajóztuk volna körül a földet, nem léptünk volna ki az űrbe és nem tudnánk, hogy miként néz ki Földünk legmagasabb pontja.

Hogy kinek miben testesül meg a félelme, nehezen detektálható kívülről. Van, aki a magánytól, van, aki az árulástól, megcsalástól, elszegényedéstől, erőszaktól, betegségektől, öregedéstől, haláltól retteg. A félelmekkel egész életen át küzdünk, nap, mint nap. A hegy egy ilyen félelmet testesít meg, amely fizikailag is jelenvaló, tehát adja magát a küzdelemre. Akik nekivágnak – bármi is lakozik bennük – a társadalom számára hősök, mert olyasmit visznek véghez, melyet mi, a lakásainkban üldögélő elpuhult polgárok nem merünk. Ezek a mászók helyettünk is legyőznek valami legyőzhetetlent. Példát mutatnak a hétköznapokban eltunyult, komfortba kényelmesedett létformánknak bátorságból, amiből erőt meríthetünk a hétköznapokhoz. Rádöbbenhetünk, hogy a kitartás és az eltökéltség bennünk is ott lakozik és megfelelő tréninggel átsegíthet gondon, bajon, bánaton.

© Skultéti-Szabó Katalin, minden jog fenntartva

Címkék: , , , , , , , , , , ,